A dolgok állása című Wenders-film ismert befejezésében barátja lelövése után a német filmrendező felkapja kameráját, és kőrben forogva minden irányba „visszalő” a láthatlan támadókra, míg őt is el nem találja egy golyó. A Képsor a film dokumentatív képességeiben rejlő hatalom metafórájává vált. 

A filmművész nem pisztollyal, hanem kamerájával próbálja felvenni a harcot a hatalom ellen. Ahogy a Wenders-alteregó kilépett a művészfilm eleefántcsonttornyából, hogy fegyverként kezdje használni kameráját, úgy vált Emad Burnat, az Öt törött kamera társrendezője is egyszerű palesztín földművesből a közösség érdekében harcoló dokumentumfilm készítővé az évek folyamán. Burnat földjéből, olajfáiból élt évtizedeken át Ciszjordániában az izraeli határ mellett. A negyedik gyermeke születése alkalmából vett egy videokamerát, nem sejtve, hogy a családi felvételekre vásárolt szerszám egyszer majd politikai dokumentumfilmessé teszi őt.

A fia ugyanis éppen abban az időben született, amikor a falu, Bil’in lakói éles vitákba keveredtek a szomszédságukban épülő izraeli lakóteleek telepeseivel. A telep és az Izraelt védő kerítés építésével nemcsak tönkretették a palesztínok ketjeit, de ilyyen-olyan ürüggyel földeket vettek el tőlük, és erősen megnehezítették, hogy eljussanak birtokaikhoz. Bil’in férfiai indulatos kirohanásokkal próbáltak ellenállni az intézkedéseknek, aztán egyre szervezettebbé váltak, mivel a földjük, a tradicióik és a megélhetésük forog veszélyben. Burnat hobbiból a falu demonstrációit is filmezni kezdi, majd, ahogy a falu összekovácsolódik az Izrael elleni küzdelemben, ő is egyre öntudatosabban és egyre nagyobb áldozatokat vállalva ölti magára az újságíró – az összecsapásokban némi védelmet nyújtó – szerepét. Ha őt magát nem is lövik le, de felvevőgépét minduntalan tönkreteszik, így jut el öt év alatt öt törött kameráig. A film jelentős részét a kaotikus demonstrációk és egy-egy békés, örömteli családi, falusi pillanst felelevenítése teszi ki. A palesztín férfiak péntekenként a közös imádság után megindulnak demonstrálni: zászlókat lengetve felvonulnak, kiabálnak az izraeli katonáknak, akik nemsokára könnygázgránáttal és éles tölténnyel lőnek vissza, mirea a falu lakói menekülőre veszik a dolgot, sebesülteket, időnként halottakat hagyva hátra. A felvételekből nem érthető, miért támadnak ilyen indokolatlan erővel az izraeliek a falu tüntetőire. A palesztínokkal szemben alkalmazott – a képek alapján merőben igazságtalan – megtorlás keménysége ijesztő és felkavaró: éjszaka ráncigálják ki a kődobálással vádolt gyerekeket, és viszik a rendőrségre, éles töltényekkel lőnek fegyvertelen tüntetőkre, a filmkészítőt magát letartóztatják, és hosszú hónapok után, megtörten, csupán házi őrizetben engedik ki, megfosztva őt minden munkalehetőségtől. Pustul a természet, a föld, a fák, és errodálódik a békés életbe vetett hit. A ciszjordániai határ menti földművesek keserű reménytelensége vet súlyos árnyékot a film világára.

Burnat jól szerkesztett dokumentumfilmjének elbeszélsét kisfia felnövekvése adja: születésétől ártatlanságának korai elvesztéséig tart a történet. Amikor az „Elefántot”, a gyermekien optimista és vidám, hatalmas termetű fiatal férfit hidegvérrel lelövik, az ötéves kisfiú azt kérdezi Burnattól, hogy miért nem öli meg za izraeli katonákat, mire az apa válasza az, hogy nincs fegyvere, ahelyett, hogy azt mondaná, a konfliktusokat nem fegyverrel kell kezelni. Jibril felnőtté érése – ne legyenk kétségeink – egyenlő az erőszakos válaszadásra irányuló szocializációval.

Az Öt töröt kamerát a kortárs antropológiai dokumetumfilmes szemléletnek megfelelően nem messziről jött profi készítette, hanem egy helyben élő amatőr, aki közvetlen érzelmi-fizikai közelségből dokumentálhatta falubeli társainak küzdelmeit. Egy ponton azonban a profi segítők is beléptek a képbe, amit a film szemérmesen elhallgat. Guy Davidi izraeli filmkészítő a telepeken dolgozó palesztín építőmunkásokról forgatott filmet, így ismerkedett össze Burnattal, és lett az Öt törött kamera társrendezője, de rajta kívül különféle izraeli és európai szervezetek is támogatták a palesztín férfit. Mivel Burnat önmagát tette főszereplővé, filmes attitűdjének alakulását látva adódnak az alkotással kapcsolatos kérdések. Ki áll a kamera mögött, amikor nem Burnat? Honnan az újságírói státus? Honnan szerez a férfi újabb és újabb kamerákat? Miből él, mikor elveszti földjét és szabadságát? Burnat személyes vallomásai és hangkommentárja erős érzelmi töltettle látja el a képsorokat, és a nézőt egy bizonyos értelmezés feláé tereli, amelyből kiszorul a külvilág szerepe, mintha a palesztín falu Dávidként egyedül vívná harcát Góliát, Izrael állam ellen. A felvállalt egyoldalúság – kételyeket ébresztve a politikai események hű bemutatásával kapcsolatban – szorosan összefügg a személyességgel, ami viszont érzelmi hitelességgel ruházza fel az erőszakos betelepítési politika emberi következményeit: a dühöt, amit a nálunknál hatalmasabbal szembeni kilátástalan küzdelemből és az igazságtalanságokból eredő frusztrációk okoznak. Öt kamera eltörött, a hatodik a film végén még működik. Nem nehéz megjósolni, hogy nem ze lesz Burnat utolsó kamerája.

(Emad Burnat –Guy Davidi: Öt törött kamera. Palesztín – izraeli dokumentumfilm)

(AZ ÉLET ÉS IRODALOM 2012. JÚNIUS 22-I SZÁMÁBAN MEGJELENT ÍRÁS)