Negyvenöt éve vívta meg hatnapos háborúját Izrael az Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak alkotta katonai koalícióval. Az elért totális győzelem nem csak biztonsági szempontból volt nagyon fontos az apró állam számára, de a győzelem révén egy új zsidó identitás is született. Az izraeli polgár ettől kezdve másként tekintett önmagára, mint korábban tehette, és a világ is másként szemlélte Izraelt, amely attól fogva komoly – azaz: megkerülhetetlen – tényezővé vált a hidegháborús nagyhatalmi politikában.

A korabeli magyar belső elhárítás egyik jelentése azt hozta a pártvezetés tudatára, hogy Illyés Gyula tágabb körben is hangoztatta: ha nem lenne idős, beteg ember, maga menne segíteni az izraeliek harcát. Mi több, a magyar népies tábor is átmeneti jelleggel lejebb csavarta a zsidókkal szembeni „fenntartásait”, ünnepelve az izraeli győzelem jelentette áttételes szovjet vereséget. A nyugati újbaloldal – és a keleti kommunista nómenklatúra – viszont már többé nem tekintette tabunak az Izrael gyalázása mögé rejtett antiszemitizmust, és a belőlük itt-ott megmaradt csoportocskák a palesztín terrorizmussal megkötött különalkujuk következményeitől azóta sem tudnak – olykor nem is akarnak – megszabadulni.

Az 1967-es győzelem emlékének reflexiói azonban néhány éve megváltoztak. Az izraeli társadalom nyilvánvalóan felélte az akkori győzelemmel megszerzett pszichés „tartalékokat”.Nemcsak azért, mert az események egykori résztvevői visszavonultak az aktív katonai, politikai életből, hanem azért is, mert közben a világ megváltozott. Gyakori érv, hogy sem az izraeli politika, sem pedig a társadalom nem tud már megfelelő dinamikával válaszolni az „arab tavasz” teremtette új kihívásokra. Ez igaz, de az ország újkeletű gondjait az „arab tavasz” legfeljebb csak még láthatóbbá tette, eredetük sokkal régebbre nyúlik vissza.

Nemcsak szellemes, de igazi bonmot-nak számított az ötvenes évek óta, hogy háborút az arabokkal mindig csak a békés megoldásokat előtérbe helyezőbaloldali kormányzat képes sikerrel megvívni. Tartós békét viszont éppen az izraeli jobboldal ért el eddig, amelynek a kardcsörtetés és az erőszakos megoldások jelentik a lételemét. 1967-ben a Lévi Eskól-kormány mögött a baloldali Munkapárt állt, miként a Golda Meir vezette 1974-es háborús kabinet mögött is az e párt orányította baloldali szövetség. 1977-ben az Egyiptommal, majd Jordániával viszont a jobboldali Menahem Begin ült le tárgyalni, s az a Begin írta alá 1978-ban Anvar Szadattal a békemegállapodást Camp Davidben, akinek neve az arab világban minimum a tömeggyilkosságok szinonímája volt egykoron – és ma is az.

Nos, épp ez a helyzet változott meg később. Legkorábban 2000, azaz a Jasszer Arafat által a második intifádával elárult oslói megállapodás óta tudhatta már Jeruzsálem, hogy a környező arab államokkal lehet ugyan békét kötni, de a palesztínokkal nem. És ugyanennek a következtetésnek a levonására kényszerítette őket Mahmúd Abbasz kihátrálása is az Ehud Olmert akkori miniszterelnök által megalkotott béketerv mögül 2009-ben, illetve az Izrael számára katonailag nagyon terhes, politikailag pedig nagyon kockázatos, mégis elkerülhetetlen gázai villámháború.

Az izraeli bal- és jobboldal megoldási tervei több ponton hasonlóak, lényegükben mégis különböznek: a jobboldalé realisztikus, ezért kevésbé megengedő, a baloldalé nagyvonalú, és éppen ezért megvalósíthatatlan. Nem véletlen, hogy végül mindkét félfeladott mindennemű kohabitációs tervet. Két külön, egy zsidó és egy palesztin államban gondolkodnak már jó ideje, ám a jobboldalnak nincs módja javaslatait rákényszeríteni a palesztínokra, ezért állandóna módosítgatja üzeneteit, miközben a mai Izraelen belül próbálja a két társadalmat teljesen elszigetelni egymástól. A baloldalnak pedig egyáltalán nincsenek üzenetei, amióta az Olmert-terv kudarcot vallott.

Pedig ez volt az izraeli politikai elit legtisztességesebb, és egyben legfájdalmasabb ajánlata a permanens háborús helyzet felszámolására. Olmert később egy interjújában elmondta: mint az izraeliek többsége, sokáig ő is úgy vélte, a Jordán nyugati partja, vagyis az a terület, amely most a Palesztín Nemzeti Hatóság felügyelete alatt áll, Izrael jogos tulajdona. Ez a hit érzelmileg és a történelmi tudat szempontjából is indokolt, elvégre minden, ami ott található, a zsidó múlt szerves része. Bár az elmúlt évszázadok során a palesztín jelenlét fokozatosan uralkodóvá lett, bárhol ásnak le – érvelt Olmert -, csak olyan relikviák kerülnek elő, melyek a zsidó múltra utalnak. Sem Jasszer Arafat, sem a jelenlegi vezető, Abbász ősei nem hagytak történelmi nyomokat arrafelé. A Templom-hegy mecseteit sem ők építették.

Mindez megmagyarázza, hogy a zsidók többsége miért tekintett úgy Ciszjordániára, mint elidegeníthetetlen területre. De ez a hit mégsem számolt azzal, ami ma már több mint egyértelmű: hogy Izrael állam csak akkor és csak úgy tudja megőrizni zsidó identitását és alapvetően demokratikus jellegét, ha a zsidók és a palesztínok útjai elválnak. Ha nem igyekeznek érvényt szerezni annak a korábbi reménynek, hogy közös államban képesek majd élni. Ahhoz pedig, hogy a két állam elve megvalósulhasson, a zsidóknak le kell mondaniuk számos olyan területről és településről, amelyek a zsidó történelem szerves részei voltak egykoron. Nagy-Izrael álma és a demokratikus, a zsidó tudatot ápoló állam léte összeegyeztethetetlen a palesztín „adottságokkal”.

Ehud Olmert kormánya a Jordán nyugati partjának gyakorlatilag egészét felajánlotta a palesztín állam létrehozásához (és természetesen Gázát is), minössze azt kérte, hogy három, Izrael számára fontos, a palesztínok számára pedig másodlagos apró terület maradjon zsidó fennhatóság alatt. Vagyis a palesztínok gyakorlatilag visszakapták volna mindazt, ami 1967-ig – a hatnapos háborúig – a Jordán nyugati partján nem tartozott Izrael Államhoz. A javaslatnak természetesen része volt Jeruzsálem megosztása is. Az Olmert-terv szerint a legérzékenyebb területek, így a Templom-hegy, illetve az óváros és a szent helyek – beleértve a Siratófal – zónáját nemzetközi felügyelet alá helyezték volna. Szaud-Arábia, Jordánia, a Palesztín Nemzeti Hatóság, az Egyesült államok és Izrael adta vona az itt szolgáló biztonsági alakulatokat. Kétharmados többségben tehát arab államok.

A javaslatot Olmert 2008. szeptember 16-án, vagyis a soron következő izraeli választások előtt adta át Abbasznak. Sokan nyomban azzal vádolták a kormányt, hogy ezzel próbálja befolyásolni a választókat, ám ezt a vádat már akkor is kevesen hitték el. Hiszen ilyen tervet izraeli részről végre lehet ugyan hajtani, de választást nyerni ott sem lehet vele.

Persze nem lett volna egyszerű Ciszjordánia sok ezer zsidó lakosának kivonása a területátadás után, ahogy az izraeli biztonsági szervek, és főként a hadsereg sem tudta a Gáza-övezetből gond nélkül kivonni a korábban letelepedett nyolcezer zsidó lakost. (Az 1993-as oslói szerződés értelmében a teljes kivonulás a Gáza-övezetből 2005 szeptemberében fejeződött be.) Mindazonáltal három nagy központ, ahol leginkább koncentrálódik a ciszjordániai zsidó népesség, a javaslat szerint továbbra is izraeli fennhatóság alatt maradt volna, ez lett volna az a kompromisszum, amelyet Abbasznak el kellett volna fogadnia. Vagyis egy északi sáv Dzsenin térségében; középen, nem messze Jeruzsálemtől egy másik apróbb terület; illetve délen, a Júdeai-sivatag térségében egy harmadik. Cserébe az izraeliek felajánlották, hogy közvetlen, szabad átjárást biztosítanak a Ciszjordánia, illetve Gáza közötti mintegy negyven kilóméteres szakazon. Ahol ez problematikusnak ígérkezett volna az izraeli közutak miatt, ott a zsidó állam költségén mesterséges átjárók épültek volna.

A másik fő gond az 1967 óta a környező közel-keleti államokban menekültként élő palesztínok visszatérésének ügye volt. Ez már az első Olmert-Abbász találkozón (2006. december 23-án) felmerült, tehát akkor, amikor még a két különálló állam terve nem volt napirenden, s amikor azon igyekeztek, hogy közös megoldást találva átadják egyes területeken a szuverenitást a palesztínoknak. Abbász nagyon is tudatában volt annak, hogy valamennyi palesztín menekült „abszorbeálása” Izrael részéről lehetetlen, különösen azért, mert nagyon sok közöttük a radikális elem. „Én nem akarom Izraelt tönkretenni – nyilatkozta akkor a palesztín vezető -, ezért érzem annak veszéklyét, melyet egy ilyen lépés magában hordoz.”

Izrael akkor – mindezzel együtt – beleegyezett mintegy ötezer egykori menekült visszatéréséba, és körvonalazódott a nemzetközi összefogás az ehhez szükséges anyagi alapok megteremtéséhez is. Ám a „két állam” elv megvalósulását a palesztínok nem fogadták el, pedig ez olyan javaslat volt, amilyet az utóbbi évtizedekben izraeli államfő nem tett még, és kétséges, hogy a jövőben hasonló megfogalmazódhat-e. Abbász a közelgő izraeli választásokra hivatkozva gondolkodási idót kért, majd újabb türelmet, egész addig, míg ki nem futottak az időből. Nem kétséges, arra várt, hogy az új, a választások után alakuló izraeli kabinet majd visszavonja a javaslatot, így nem neki kell magára vállalnia a kudarc felelősségét.

Az elutasítás mögöttes szándéka viszon nagyon is világos: a palesztín tömegek – nem csak a gázaiak, hanem a Ramallah-beliek is – mindent maguknak akarnak. Az eddig megfogalmazott politikai követelések az 1967 előtti területekre, azaz a hatnapos háborúban elveszítettekre vonatkoztak, a palesztínok ki nem miondott, de ma már politikai minimumként elvárt követeléseviszont 1948-ig, Izrael újjáalapításáig megy vissza, és a zsidó állam teljes eltörlését vizionálja ismét.

1967 felejthetetlen győzelmi élményt adott minden egyes zsidónak, ám az élmény évtizedek múltán mégis felejthetőnek bizonyult. Az 1967-es totális vereség felejthetetlennek látszó traumát okozott a térség minden arab polgárának, főként a palesztínoknak, ám mára e trauma mégis felejthetőnek tűnik. A jelek szerint a palesztínok új nemzedékei készek újrakezdeni a háborút. Ezért Izraelt, mint rövid történelme során oly sokszor, ma megint nem csak saját biztonságának és önvédelmének terhei nyomasztják, hanem az is, hogy a palesztínokat megvédje saját maguktól.

(AZ ÉLET ÉS IRODALOM 2012. JÚNIUS 22-I SZÁMÁBAN MEGJELENT ÍRÁS)