| Nyílt levél Áder Jánosnak |
|
Frank Tibor, kanadai állampolgár nyílt levele Áder Jánosnak* Dr. Áder János
Köztársasági elnök úrnak
Köztársasági Elnöki Hivatal
1536 Budapest, Pf. 227
Július 19, 2012, Toronto
Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!
Örülök, hogy elment Izraelbe, a Wallenberg-évfordulóra.
Szóvá kell tennem azonban, hogy a hírügynökségek szerint Ön ezen az évfordulón azt mondta, hogy „a magyar állam nem védte meg a zsidókat, hanem tétlenül szemlélte a zsidók elszállítását”.
Gondolom, hogy vagy a hírügynökség írta el, vagy Ön volt egy pillanatra figyelmetlen. Engedje meg, hogy mint az Ön honfitársa, innen a tengeren túlról elmondjam, miért sért engem – és gondolom sok más honfitársamat – a fenti megfogalmazás.
Az én édesapám egész családját elvitték a lágerbe, és közülük egyedül ő jött vissza. Megölték két testvéremet és az édesanyjukat, édesapám első feleségét. És persze más rokonokat. A bátyámat, aki legalább húsz évvel idősebb volt nálam, úgy hívták, hogy Frank Tibor.
Mint engem.
Amikor édesapám egyedül hazajött, hatalmas, nagytermetű emberként csontsoványan, negyvenkilósan, három évig kereste a családját. Amikor végül belenyugodott, hogy nem tehet semmit, mert megölték őket Auschwitzban, megismerkedett édesanyámmal, és összeházasodtak. Egy németajkú, antiszemita környezetben felnőtt katolikus árvát vett feleségül (édesanyám a kőszegi MÁV árvaházban nőtt fel), hogy úgy tudjon mégis utódokat hagyni, hogy azok majd ne minősüljenek zsidóknak. Nehogy újra kiirtsák a családját.
Így lettem én, újra egy Frank Tibor, és így lett a húgom. Apám 57 évesen ’megismételte’ a családját.
Nekem egész gyerekkoromban óriási traumát okozott annak elképzelése, hogy neki alig 20 évvel azelőtt kiirtották a családját. Megölték a fiát, amikor annyi idős volt, mint én ebben az időben. Már gyermekként sem tudtam elképzelni, milyen az, ha valakinek eltűnik a családja – két gyereke, felesége, nem beszélve a számtalan más, távolabbi rokonról.
Ezt ma sem tudom elképzelni, a gyerekeimmel, unkáimmal kapcsolatban. Gondolom, Ön sem tudja. Ezt a borzadalmat mi fel sem tudjuk fogni.
Szerencsések vagyunk.
Ők nem voltak.
Sajnos édesapám nem érte meg, hogy felnőjek, a sok korábbi éhezés és hányattatás miatt kamaszkoromban eltávozott. De legalábbis két dolgot hátrahagyott.
Az egyik, hogy én vagyok a hírvivő. A másik a sok történet az én lelkemben, amit hírvivőként tovább vihetek. Illetve kell hogy vigyek.
Ezért írok én, innen Torontóból ma Önnek, hírvivőként. Mert a mi generációnk – az Öné és az enyém – nem emlékezhet erre a sok, borzasztó dologra, ami akkor történt. De nekem muszáj most felidéznem édesapám emlékeit.
Ő annak idején tűzoltó volt Mezőkövesden. Magyar, nem vallásos polgár volt, megnősült, és a községében oltotta a tüzet. Magyar ember volt, semmilyen más nyelvet nem beszélt, templomba, zsinagógába nem járt. Aztán egyszer csak jöttek őt összeírni. Majd be kellett mennie a helyhatóságra, újabb adatokat felvenni. Majd a helyi elöljáróságra, majd a bíróhoz. Aztán felmérték a tulajdonát. Két testvére akkor már rég Amerikában volt, de ő nem hitt nekik: „magyar ember vagyok én, mi bajom lehet a saját hazámban?!”. Majd később jöttek a pribékek, újra felmérték a házát, birtokát. Nem mintha bármi, jelentős vagyona lett volna, de ami volt, az övé volt. Közben otthagyta a tűzoltóságot, és pék lett. Magyar kenyeret sütött, magyar polgároknak. Aztán jött még egy felmérő, kíváncsi volt, hogyan tartják be azt a furcsa zsidótörvényt.
Kövesden nem sokan értették, mit akarnak, azt sem, hogy mi célból jönnek-mennek.
Édesapám mesélte, hogy fel volt háborodva, amikor elkezdődtek a pályaudvaron a marhavagonok „feltöltése” polgárokkal. Próbálták, a nyilasokon keresztüljutva, megitatni a jajgató magyarokat a vagonokban, de a pribék kiverte a kezükből a vizet. Volt egy sántikáló öreg Kövesden, ő is próbált vizet vinni, de őt is fellökték.
Aztán valakik, tiltakozásképpen, leütöttek egy pribéket, és keresztbe fektették őt a vonatsíneken. Három darabban találták meg. Ettől még inkább felgyorsult a gyűjtés és a kitelepítés.
Aztán egyszer csak édesapámért jöttek, meg a családjáért. Kiszenvedték az utat Auschwitzig, akkor látta utoljára a gyerekeit, Mengele kétfelé terelte őket.
Na mármost, az én problémám, kedves Elnök úr – túl azon, hogy nincs meg két testvérem meg egy csomó más rokonom –, abban áll, hogy mind a zsidótörvényeket megalkotó politikusok, mind a Belügy alkalmazottai, mind a helyhatóságok alkalmazottai, mind a bírók, mind a jegyzők, mind a csendőrök (több tízezer, akik összegyűjtötték őket), mind a pribékek (akik vigyáztak a vonatra), mind a vonatvezető (kalauzra ugye nem volt szükség), mind a vonat tulajdonosa (MÁV), mind a vonatkísérő karhatalmisták – mind, mind magyarok voltak.
Ráadásul mind a magyar állam megbízatásából intézkedtek.
Azok is magyarok voltak, akik elvették a tulajdonukat, ingóságaikat és ingatlanjaikat, azok is magyarok voltak, akik utána „használatba vették” őket.
Ezek voltak a „tétlenül szemlélők”, az Ön állítólagos megfogalmazása szerint. Ön, mint jogvégzett ember, nyilván teljesen tisztában van azzal, hogy tétlenül szemlélni egy bűncselekményt is bűn, de egészen más, mint módszeresen, huzamos időn keresztül, szervezetten, aktív szerepet vállalni. Ezt tette több tízezer honfitársunk, miközben ezt milliók tétlenül nézték.
Tudja, Elnök úr, még mielőtt családostul megszöktem volna a Kádár-rendszerből, és átmásztam volna a vasfüggöny kerítésén, mint matematikus-közgazdász elvégeztem az ELTE történész szakát, kimondottan azért, hogy édesapám múltját és ezeket a fenti, borzasztó dolgokat, édesapám útját Auschwitzig, eredetiben tanulmányozhassam. Így négy évig kutattam irattárakban, könyvtárakban, de egyetlenegy olyan adatra sem akadtam, amely azt támasztotta volna alá, hogy ezeket a szörnyűségeket nem magyar honfitársaink követték volna el. Sőt, tény, hogy a környéken, a megyében sem volt német akkor. Pontosan úgy, ahogyan édesapám korábban elmesélte.
Nézze, tisztelt Elnök Úr, én az Ön nagybecsű elődeitől több magas kitüntetést is kaptam. Például Göncz Árpádtól az Elnöki Aranyérmet 1999-ben, Kanada és Magyarország kapcsolatainak fejlesztéséért. Majd Sólyom Lászlótól a Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét, a forradalom ötvenedik évfordulójára, a hazai demokrácia fejlesztésében elért eredményekért. (Több száz hazai szakembert hozattam ki Kanadába tanulmányutakra, és jó pár milliárd forintot elköltöttünk otthon, a segélyprogramok során). Az Ön hivatala több mint egy évtizeden át volt programjaim fővédnöke.
Szóval ilyen előzmények után Önnel is szeretnék legalábbis szívélyes viszonyban maradni.
Ezért barátsággal kérem, pontosítsa vagy a hírügynökségek híradásait, vagy helyesbítse azt, amit Ön – valószínűleg véletlenül – mondott Izraelben. Ennyi nekem elég lesz ahhoz, hogy apám, testvéreim emléke előtt is meghajolva, hírmondóként megmondjam nekik, hogy a mai Magyarország elnöke nem írta át a történelmet. Ez nekik elég lesz.
Persze, ahogyan én nem vagyok ezekért hibáztatható, úgy Ön sem. Ön meg én egy korosztály vagyunk. Még csak azt sem mondom, édesapám sem mondta soha, hogy az akkori egész magyarság tehet erről. De aki tehet, nevezetesen népünk pár tízezer tagja, azokat igenis el kell ítélnünk. Ez mindannyiunk kötelessége, legfőképpen az Öné, mint az ország legelső méltóságáé.
Mert csak így kerülhetjük el, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Tehát az Ön mondata úgy szól helyesen – engedelmével, és tisztelettel –, hogy „amíg pár millió honfitársunk tétlenül nézte, addig pár tízezer honfitársunk aktív módon részt vett a bűntettekben, sok-sok további polgár pedig hasznot húzott belőlük”.
Wallenberg kivétel volt. Ő a magyaroktól mentette a magyarokat, akiket lehetett. (Egyébként biztos újdonság Önnek is, hogy Kanadában több emlékhelye – utca, park, stb. – van Wallenbergnek, mint otthon.)
Az ön elnökké választásakor Lezsák Sándor azt mondta a Parlamentben, hogy Ön mindig nyitott az érvekre. Az én érveim most a tények: sajnos a magyar állam, a maga törvényeivel, hivatalnoki és csendőri-rendőri szervezetével, valamint fasiszta polgáraival akkor aktívan közreműködött a magyar zsidóság többségének kiirtásában.
Ebből pedig az alábbi kérdések is következnek: Ki volt ezeknek az állami alkalmazottaknak a főnöke? Csak nem az a Horthy, akinek most otthon mindenféle szobrokat emelnek és avatnak? Csak nem azok az írók magasztalták ezt a rendszert (amelyet most Ön Izraelben elítélt) az egekig, akiket most a középiskolai központi tantervbe emelnek be? Ki küld koszorút ma Csurka sírjára, aki a tiszaeszlári hazugságokat zengte, halála napjáig? Ki mosdat ma „tisztára” olyan klerikálisokat, akik annak idején a legvadabb náci eszméket támogatták? Ki szaladgál Erdélybe mondvacsinált ürüggyel, egy olyan náci tisztelőjeként, aki annak idején, mikor édesapámat elvitték családostul, ezeknek a vadállatoknak drukkolt, Hitlert éltette, Goebbelst istenítette?
Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Nekem most elég, ha Ön helyesbíti mondandóját, egyértelműen kijavítva a hibát, vagy egyszerűen bocsánatot kér.
Nem tőlem.
Apámtól, testvéreimtől, meg a többi 450 ezertől.
Nekünk, a csökkenő magyarság képviselőinek szerte a világban feladatunk, hogy minden erőnkkel a nemzet egységéért dolgozzunk. Ennek értelmében Ön a beiktatásakor azt mondta, hogy otthon és a nagyvilágban is mindig a mi érdekünket és értékeinket fogja képviselni. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy az újkori történelem legnagyobb emberiség elleni merényletében asszisztáló honfitársaink és a korabeli állam történelmi felelősségét elismerjük, mert csak így nyilvánvaló, hogy mi elhatárolódunk ezektől az ordas eszméktől, valamint így kerülhető el, hogy ez a szörnyűség a mi gyermekeinkkel vagy unokáinkkal megismétlődjék.
Ez az alapvető értékeink szerint is legelemibb érdekünk.
Mert lehet, hogy legközelebb hírmondó sem marad.
Tisztelettel, és a hagyományos magyar-magyar barátság nevében üdvözlöm:
Dr. Frank Tibor
Toronto
* A levelet a szerző július 19-én küldte el a címzettnek faxon és ímélben.
|