Lelni, lelni, lelni

Hölgyeim és Uraim.

Megszoktunk már sok mindent.

Megszoktuk, hogy vannak kiállítások,

és megszoktuk, hogy ezeket megnyitják.

Pedig hát, tudjuk, egy kiállítást nem lehet

megnyitni vagy meg nem nyitni,

az vagy megnyílik, vagy nem.

Hisz hány olyat ismerünk, melyet tűzön-vizen,

mondhatni orba-szájba nyitogatnak,

aztán mégis zárva marad.

Remélni lehet, ez olyan kiállítás, amelyik

megnyílik, megnyitja magát.

Miért remélem én ezt? Nyilván láttam a képeket,

és értek hozzá, és azért.

De hát nem értek hozzá. Talán úgy vagyok

 a képzőművészettel, mint a fordításokkal,

a hibát még többnyire látom, de ha valami

hibátlanul rossz, azt nem.

Terjed a kézügyesség, mint a gazság.

Így szoktam kezdeni a kiállítás-megnyitókat ezért

most is így kezdtem.

A hazáról akarok beszélni. Arról, hogy hol élünk.

E kiállítás kapcsán nics, amit ennél

aktuálisabbnak látnék.

1990 előtt, a diktatúrában, könnyű volt álmodni és

álmodozni. Volt valami nehezen meghatározható,

kontúrtalan izé a szemünk előtt, vagyis látásunkra,

a legpontosabb kifejezés rá talán a trutymó.

És hiába látunk most ipari mennyiségű

hókarú Nauszikaákat,

e trutymónak mindannyian részesei valánk.

Folyamatosan úri lócsiszárokkal találkoztunk,

akkor is, ha mi magunk is azok voltunk,

s ha bevertek sárral, nem pöröltünk,

senki, vagy épphogy, vagy stilizáltan, sorok közt

száguldva kivont szablyával, 60 leütés,

új sor,

félreálltunk, s hol letörültük, hol nem.

Kellemetlen és kínos erre visszagondolni, nem is

tesszük, vagy ha mégis vissza,

akkor többnyire összevissza jár a szánk.

De. Ám. Viszont. Ezzel szemben.

Ugyan ez volt a szemünk előtt, és benne is nyakig,

azt hihettük, csalás nélkül,

van egy Ottlik énekelte Másik Magyarország,

egy Illyés énekelte haza a magasban.

Elmúlván tőlünk a keserű kehely, a diktatúra,

láttuk, látnunk kellett,

az van, ami van.

És ami van, nem hárítható rá

se a ruszkikra, se a komcsikra (definíciós

nehézségek is támadtak itt), se a törökre,

ami van, az mi vagyunk.

Az említett probléma úgy foglalható össze, hogy

minden új itt, csak mi vagyunk a régiek.

Minden új, de a Duna marad.

erre nem készültünk föl, az egészre, hogy nem

mazsolázhatunk az országunkból,

se a múltból, se a jelenből, se a jövendőből.

Isten áldásáról nem gondolkodtunk, védőkar

rendszeresítéséről nincs tudomásunk.

De kezdetben mégiscsak úgy gondoltuk… mindegy

már, hogy gondoltuk,

nem úgy történt, és valószínűleg nem is

történhetett úgy.

Lassan rákényszerülünk, hogy megismerjük

hazánkat, szembenézzünk vele.

Nem egyszerű.

Mit nézzünk, milyen ösvényen járjunk, mi számít?

Az angyali Csokonai Vitéz Mihály

vagy az ismeretlen, vastag nyakú, zsíros arcú

debreceni hangoskodó?

Petőfi vagy Pató Pál úr?

Haladás vagy maradás,

ezt olvashatjuk Kazinczynál:

„Az a per, amely íróink között régóta villong, hogy

nyelvünket kell-e, szabad-e nyugoti nyelv géniu-

sza szerint modellezni, hogy az ő munkáikat

szabad-e példány gyanánt kitenni magunknak, még

mind ez ideig decisio nélkül van. A világosság nincs

elválasztva a setétségtől. Mi napkeleti nemzet va-

gyunk! ezt kiáltják. Jó, felelek én. Te tehát ezt az

ifjút, akit a természet a faragásra vagy architekturai

tudományra szólít, ahelyett, hogy Róma

omladékait nézetnéd vele, vagy a Szejne partjaira

költözött vaticanusi Apollót, Laokoont, Torsot etc.,

az Ázsia kunyhóinak rajzolgatása végett a Dón

mellé igazítod? Az a nemzet, amely még csak kezdi

literaturai pályáját, ha körülte oly nemzetek laknak,

amelyek már sokra haladtak al a magok útján,

észrevehetetlenül azoknak követőjévé lesz, s jól

teszi, ha ezen úton annyira megy, amennyire lehet.

Debrecen ott akar maradni mindég, ahol volt.”

Az a kérdés, hogy szertenézvén, leljük-e honunkat a

hazában.

Sőt, ennél rosszabb vagy jobb a helyzet, mert hol a

bánatban lehetnénk, ha nem itt,

vagyis a kérdés immár az, hogy hogyan is leljük

honunkat a hazában.

Anélkül, hogy becsuknánk a szemünket, ajtóinkat

és ablakainkat, anélkül, hogy megsértődnénk.

Ápoljuk kertjeinket,

ez most nem a túlélés legitim jelszava, hanem a

beletörődésé, a rezignációé, a vereségé.

Akkor is, ha természetesen ápolni kell kertjeinket,

ez a dolgunk, ez a dolog maga.

Szertenézvén…hát akkor nézzünk itt szerte.

Modern magyar művészet.

Amikor ezt a fölkérést kaptam, elsőre azt

gondoltam, a szokásos megtisztelő házi feladatok

egyike.

De ahogy kimondtam magam elé a fenti három

szót,

modern, magyar, művészet,

hát másról se gondolkodom, másról se

gondolkodtatnak mostanában, csak erről.

E termekben nem győzteseket látunk,

akik megnyerték volna az évszázados csatát,

akik a fent emlegetett vagy-ot megszüntették volna.

Mégis győzelmet látunk, a modern magyar

művészetét,

erőt, méltóságot, minőséget.

Azt a természetességet, ahogy Európához

tartoznak, és a saját hagyományaikhoz.

Azt, hogy önmaguk tudnak lenni, és ez persze nem

adomány, hanem munka, vér és veríték,

és vereségek sorozata, amelyet győzelemnek hívunk,

de nem hepciáskodás.

Nem akarnak nagyok lenni, nem akarnak kicsik

lenni, nincs kisebbségi érzésük,

se személyes, se történelmi,

amely hol nagyzolásba, hol gátlásosságba torkollna.

Modernségük és magyarságuk nem ellentmondás,

hanem egymás magyarázatai, okai és következményei.

Újrarendezett állandó –

így van írva, hogy ez egy ilyen kiállítás.

szerkezetében nagyon hasonlít ahhoz,

midőn az ideiglenesen hazánkban tartózkodók

öröklakásokat kaptak,

ám egy fontos dinamizmust ír le.

Azt, hogy a hagyomány maga is mozgásban van,

hogy ismételjem magam:

a hagyomány nem valamiféle múzeumi tárgy,

amelyet ünnepkor meglátogatunk (hétfő szünnap!),

tisztelettel és nemesen unatkozva nézegetjük,

noteszünkbe fölírjuk, ki van jelen, és ki nincs,

és jóindulatú szigorral szólunk a teremőrnek,

ha porosság esetét észleljük.

Nem múltba nézés, sőt, ha már, révedés,

régi dicsőségünk furtonfurt késik az éji homályban,

nem alibi, nem stempli a jelenben elkövetett

gaztetteinkre,

ennél szürkébb, nehezbb és nagyszerűbb: munka.

A hagyomány a tisztességes munka által keletkezik.

A munka föltétele a munka eredménye, igen,

ez ellentmondás,

a hajunknál fogva kell magunkat fölemelni,

de nincs más lehetőség: hogy ezredszer is idézzem

Wittgensteint (Neumer katalin nyomán):

„A tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud

tanulni, nem fonál, amit akkor vehet föl valaki, ami-

kor neki tetszik (…) Akinek nincs tradíciója,

és szeretné, ha lenne, olyan, mint a

boldogtalan szerelmes.”

A saját életnek csak ereje van, értelme nincs. Csak a

kivételes műalkotások érnek valamit.”

Ha e termekben vagyunk, érezhetjük

az élet nem uralt erejét és az alkotás értelmét.

Látjuk a haz egy arcát, a hazáét, melyben

honunkat leljük:

moder, európai, magyar, nagyvonalú, figyelmes,

érzékeny, elegáns,

nem nélkülözi a súlyt, a drámát, a nehezet, látja az

Eget, és látja a Földet.

Hibázik az, aki legalább egyszer nem nézi meg itt –

hát végül is a jobbik énünket.

Nem is értjük, mért nem a büszkeség, a halk, derűs

büszkeség az állandó hazafias érzésünk.

Miért ez a kietlen acsargás.

Hepiend nincs? Nincs.

Noha azért Sárika egy óra múlva a miénk lett.

Hogy milyen Pécs valójában, nem tudom.

De az a pannon város, amely a képzeletünkben él,

amelyről

Mészöly meg Weöres és mások

beszélnek és hallgatnak,

az éppen az a hely, ahol egy ilyen képtár hon lehet.

(Elhangzott a pécsi Modern Magyar Képtár újrarendezett ál

landó kiállításának megnyitóján július 6-án.)

(AZ ÉLET ÉS IRODALOM 2012. JÚlIUS 13-I SZÁMÁBAN MEGJELENT ÍRÁS)