Amikor Isaac Bashevis Singer 1978. december 8-án Stockholmban átvette az irodalmi Nobel-díjat, előadásában arra utalt, hogy a Svéd Akadémia megtiszteltetése nemcsak neki, hanem a jiddis nyelvnek is szólt: – A nekem adott magas kitüntetéssel a Svéd Akadémia elismerte a jiddis nyelvet – a száműzetés nyelvét, amelyhez nem tartozik sem föld, sem országhatár, és nem áll mögötte semmiféle kormányzat, a nyelvet, amelynek nincsenek szavai a fegyverekre, a lőszerre, a hadgyakorlatokra, a háborús taktikákra, azt a nyelvet, amelyet a nem zsidók és az emancipált zsidók egyaránt megvetettek…

Vannak, akik a jiddist holt nyelvnek tartják, de kétezer évig a hébert is annak tartották, korunkban mégis feltámasztották figyelemre méltó, csaknem csodával határos módon… A jiddis még nem mondta ki az utolsó szót. Olyan értékeket tartalékol, amelyeket még nem tártak a világ szeme elé.

A lengyelországi származású zsidó író, aki minden művét jiddisül írta, 1935-ben a szintén irodalmár, író bátyját, Israel Joshua Singert követve emigrált Amerikába, s 1991-ben bekövetkezett haláláig New Yorkban alkotott. Bashevis Singer 31 éves koráig a modern jiddis irodalom európai központjának számító Varsóban élt. Lengyelországban az idő tájt több mint 200 folyóirat, 20 napilap jelent meg jiddisül, és olvasótáborukba a mélyen vallásos lengyel zsidók és az ateisták tartoztak.

 

A két világháború közötti időszakban Lengyelországban élt hárommillió zsidó számára a jiddis kvázi új nemzeti nyelvnek számított. A jiddis (a német Jude-ból lett a jiddis Jid, magyarul zsidó) az askenázi zsidók elmúlt ezer évben beszélt nyelve, amely a X–XIII. században német városok, köztük Speier, Worms, Mainz, illetve Regensburg környékén alakult ki a helyi középfelnémet dialektus zsidó változataként. A jiddist a köznyelvben elrontott németként is emlegették.

Más, vagyis a zsidók korábbi vándorlásai során a környező népektől felvett – például a judeo-francia vagy a judeo-görög – nyelvekkel ellentétben a jiddis túlélte a zsidók vándorlásait. Kelet-Európában a szláv nyelvterületeken szláv elemek épültek bele, és ekkor alakult ki a jiddis nyelv két fő dialektusa: a nyugati és a keleti. A XVI– XVII. századra Európa jelentős részén a jiddis lett a zsidóság általánosan beszélt nyelve. A XIX. században azonban ez a helyzet az emancipáció és az asszimiláció hatására kezdett megváltozni: „Nyugat-Európában a felvilágosodással egy időben a nyelvi asszimiláció volt a jellemző: a zsidó társadalom minden rétege a jiddis helyett egyre inkább a környezet nyelvét, a németet használta beszélt nyelvként, és ennek hatására német nyelvterületeken a jiddis a XIX. század második felére gyakorlatilag kihalt.

 

Ugyanakkor Kelet-Európában a jiddis nyelv virágzásnak indult, a vallásos és a szekuláris világban egyaránt”, írta a Tudatos nyelvi disszimiláció: Jiddis a magyarországi ultraorthodox zsidó eszmerendszerben című tanulmányában Komoróczy Szonja Ráhel, a jiddis nyelv és kultúra egyik hazai oktatója és kutatója, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, aki az idén jelentette meg a magyar jiddis nyomtatás bibliográfiáját (Yiddish Printing in Hungary: An Annotated Bibliography), 800 tétellel.

 

A jiddis ugyanakkor – ahogy azt I. B. Singer stockholmi Nobel-beszédében is említette – lenézett nyelvnek számított. A tanulatlan, egyszerű emberek eleinte kizárólag csak beszélték, írásra, olvasásra, de főleg imádkozásra és tanulásra a hébert és az arámit, vagyis a szent nyelveket használták. A hagyományos patriarchális zsidó társadalomban a jiddis eredetileg főleg a nők beszélt nyelve volt, és azoké a tudatlan férfiaké, akik – legalábbis így emlegették őket – „olyanok (tudniillik műveletlenek) voltak, mint a nők”. Ugyanakkor a XVIII. században kialakult a mélyen vallásos haszid mozgalom, amelyet az akkori délkeleti lengyel (később ukrán, majd orosz fennhatóságú) területen, Podóliában született Jiszrael Ba’al Sem Tov, eredeti nevén Jiszrael ben Eliezer alapított.

 

Ennek célkitűzése az volt, hogy megszólítsa az egyszerű emberek tömegeit. Ezért aztán a jiddis használatára ösztönözte a híveket. Míg korábban héberül imádkoztak, addig erre az időre tanításaikat már nemcsak jiddisül mondták el, hanem azokat közzé is tették, azaz meg is jelentették jiddisül. Érdekes, hogy amikor a zsidók a német nyelvterülettől keletre, vagyis szláv nyelvterületekre kerültek, bár szláv jövevényszavakkal keverték, bővítették, mégis megtartották a jiddist.

 

Ennek egyik magyarázata lehet, mondta Komoróczy Szonja Ráhel, hogy a XIII–XIV. században – a keresztes háborúk, a pestisjárvány, az antiszemita, kútmérgezési vádakkal összefüggő elűzetésük miatt – a zsidók Nyugat-Európából a német kultúra és birodalmi felsőbbrendűség hatása alatt, mintegy kulturális fölényük tudatában érkeztek meg a „barbár” Kelet-Európába, ahonnan aztán a XIX. században a pogromok miatt kellett újra továbbmenekülniük. Erről szól az ukrán jiddis író, Sólem Aleichem, eredeti nevén Sholem Rabinovitz ismert műve is, A Tóbiás, a tejesember, amelyből a 60-as években készült a Hegedűs a háztetőn című musical.

 

A XIX. századi Kelet-Európában egyéb fontos szempontok is magyarázzák a jiddis nyelv megőrzését, a jiddishez való ragaszkodást: Nyugat-Európában a felvilágosodás hatására az emancipációs, asszimilációs törekvések miatt a jiddis helyett egyre inkább a német nyelv került előtérbe. Ennek következtében a nyugati jiddis dialektus az 1820-as, 30-as évekre gyakorlatilag kihalt. – Ezért amit ma jiddisként ismerünk, az a keleti dialektus. A dialektusok között nagyon nagy különbségek vannak szókincsben és kiejtésben is – mondta a kutató. A nyugat-európai nyelvi asszimilációban igen nagy veszélyt láttak a kelet-európai zsidó vallási vezetők. A nyelvi asszimiláció ugyanis szerintük közvetlenül maga után vonja a kulturális és vallási asszimilációt is. Ezért is tartották fontosnak az ortodox rabbik a jiddis nyelv megőrzését.

 

– A jiddis nyelv és kultúra szempontjából a Nyugat és Kelet határán fekvő Magyarországon egészen különleges helyzet alakult ki a XIX. század második felére – állapította meg Komoróczy Szonja Ráhel. Az ortodoxia vezetői közelről láthatták a társadalmi, vallási és nyelvi változásokat Nyugat- és Kelet-Európában, és levonták a maguk következtetéseit: a magyarországi ortodox rabbik jelentős szerepet tulajdonítottak a beszélt nyelvnek, ezért harcba szálltak a jiddis védelmében. A vallási reform és asszimiláció elleni legbefolyásosabb rabbi Mose Szofer (alias Moses Schreiber) volt. Frankfurt am Mainban született, ahol híresen szigorú rabbik tanítványa volt. 1806-ban nevezték ki Pozsonyba rabbinak, ahol több mint 30 éven át, haláláig szolgált.

 

Hatam Szofer válaszai, döntései, a zsidó törvényekről, zsidó életről és politikáról megfogalmazott véleménye meghatározó szerepet játszott a későbbi ultraortodox, haredi zsidóság kialakulásában. Szofer elítélte és ellenezte a modernizáció és az asszimiláció minden megnyilvánulását, elutasította az emancipációs törekvéseket. Meggyőződése szerint a zsinagógai reformok, a vallási újítások idővel lerombolják a falat a zsidóság és a környező világ között. Tiltotta a nem zsidó nyelvek használatát azért, hogy megakadályozza a nyelvi és kulturális asszimilációt.

 

A jiddis használata szerinte „fontos eleme annak a falnak, amely a zsidóságot az asszimilációtól és az akkulturációtól, szellemi elidegenedéstől hivatott megóvni”. Hatam Szofer sokat idézett, jiddisül és héberül is kiadott végrendelete egyfajta erkölcsi útmutató az eljövendő generációknak: „Óvakodjatok attól, hogy megváltoztassátok neveteket, nyelveteket, öltözeteteket a nem zsidó szokásokhoz hasonlóra!”

 

A kelet-európai zsidóság elpusztítása a holokauszt alatt lényegében a jiddis nyelv számára is megsemmisítő csapást jelentett. A jiddisül beszélők millióinak legyilkolása „a legnagyobb veszteséget a vallásos askenázi zsidóságnak okozta, mivel a túlélési arány a különböző reform- vagy ateista zsidó közösségekben valamivel nagyobb volt”, írta Words on Fire: The Unfinished Story of Yiddish (Szavak a máglyán: A jiddis befejezetlen története) című művében Dovid Katz történész, hozzátéve, hogy a jiddis válsága a holokauszt óta máig tart.

 

Ugyanakkor a jiddis kutatók egyetértenek abban, hogy jelenleg a jiddis nem halott, hanem inkább veszélyeztetett nyelvnek számít, hiszen – egy amerikai statisztika szerint – legalább 200 ezerre tehető a világon ma jiddisül beszélők száma. Gyakorlatilag 100 százalékban haszid zsidókról van szó. A jiddis nyelv ma gyakorlatilag csak az ultraortodox közösségekben maradt meg, mint élő nyelv, és ezen belül is elsősorban a magyar haszid közösségekben. Jeruzsálemben a Mea Searim negyedben, Bné Brakban, továbbá Antwerpenben, a londoni Stamford Hillen, Montrealban és a New York-i Brooklyn Williamsburg és Borough Park negyedeiben.

 

Ezeken a helyeken az utcákon sétálva egy sajátos Magyarország-kép rajzolódik ki előttünk: magyar helységneveket olvashatunk – héber betűkkel – zsinagógák, éttermek, iskolák falain. Ezen vallási közösségek tagjai közül a túlélők egy része nem tért haza a vészkorszak után, másik része pedig 1948-ban, majd 1956-ban, és a 60-as években elhagyta Magyarországot – írta Komoróczy Szonja Ráhel, aki jelenleg Jeruzsálemben egyéves kutatói tanulmányúton van, azzal a céllal, hogy a magyar jiddis kultúra történetét kutassa.

 

Hozzátette: ezekben az új haszid közösségekben magyar jiddist beszélnek otthon és az utcán, az iskolákban jiddisül tanítanak. Minden tőlük telhetőt megtesznek a nyelv megőrzéséért. Közösségükben ellenzik az angol, illetve Izraelben a modern héber használatát, mivel számukra ez egyenlő lenne annak a bizonyos falnak a lerombolásával, a világi kultúra befogadásával. Ezeknek a haszid közösségeknek a tagjai magyar zsidókként (ingerise jidn) definiálják magukat, és nagy hangsúlyt helyeznek a magyar zsidó vallási hagyományok megőrzésére.

 

 

Budapesten elsősorban idős holokauszt-túlélők, illetve az ortodox zsidó közösség tagjai beszélnek csak jiddisül. A Kazinczy utcai ortodox zsinagóga udvarán lehet jiddis szót hallani, de a nyelvet főleg külföldről idelátogató ortodoxok, vagy az ideiglenesen itt élők használják. Az ELTE-n először Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, az angol tanszék tanára kezdett el jiddis filológiai szemináriumot tartani. Nála kezdett el tanulni Komoróczy Szonja Ráhel is, akinek a jiddis a fő kutatási területe, és aki a bölcsészkari hebraisztikai szak tanáraként – a zsidó művelődéstörténet, a héber és a zsidó vallás tanítása mellett – tart jiddis nyelvórát és szövegolvasást is.

 

Ennek 5-6 hallgatója elsősorban nosztalgiából vagy egyéb, egzotikus ok miatt, esetleg a klezmer zenei kultúra szeretetére hivatkozva tanulja a jiddis nyelvet. De sokakat vonz a zsidó vicc is, a jiddis humor különlegesen finom árnyalataival. Sajnálatos, hogy a jiddis nyelv ismeretének hiánya miatt a magyar történészek számára ismeretlen a zsidó kultúrtörténetnek ez a része. Pedig ma fellelhető jiddis források nélkülözhetetlenek a magyar társadalomtörténeti kutatásokhoz is. Egy XVII. századi jiddis históriás énekből például kiderül, hogy az általában hősiesnek beállított kuruc csapatok 1683-ban a morvaországi Magyarbrod falu teljes zsidó lakosságát, 113 embert kegyetlenül legyilkoltak.

 

 

A magyar köznyelvben előforduló jiddis szavak eredetét nem mindenki ismeri. Ezek a szavak, mivel java részük az argóban használatos, főleg a városi, a budapesti nyelvben léteznek. Az argó szókincs nagy része jiddis eredetű.

 

 

BALHÉ: botrány BÓVLI: értéktelen CEFET: rosszul érzi magát CÓRESZ: baj, rossz DAFKE: csak azért is ÉCA: tanács, ötlet ELPATEROL: megszabadul valaki valamitől HAPSI: férfi HAVER: barát HOCHMEC: okoskodás JATT: kézfogás, megvesztegetés, hálapénz KIBIC: megfigyelő, kívülálló KÓSER: jó, megfelelő LEJMOLNI: lopni, kéregetni MELÓ: munka MÓSZEROL: beárul, elárul, följelent PÓNEM: pofa, személy SAMESZ: szolga, segéd SLEMIL: szerencsétlen flótás SMUCIG: fösvény, spórolós SMÚZOL: fecseg TARHÁL: pénzt kéreget TOPIS: rongyos, hanyagul öltözött TRÓGER: alkalmi szállító munkás, hitvány alak

 

A magyar irodalom jiddis fordításainak legfontosabb alakja Holder József (1893–1945) jiddis költő. Egyik remeke Madách Imre Az ember tragédiája jiddis fordítása, amely csupán kéziratban maradt fenn. Holder – más nagy magyar költők mellett – számos Ady-verset is lefordított. Arany János A walesi bárdok című költeményének jiddis adaptációja a Di chazónen fin Velsz, illetve Di chasónem vün Wales (magyarul A walesi kántorok) című jiddis ballada.

 

 

Forrás: http://nol.hu/lap/hetvege/20121027-ki_olte_meg_a_jiddist_

A cikket beküldte: Szegő András